A vonal alatt és felette

Mr Smith nem jött többet. Az öröm amit felbukkanásakor érzett olyan mélyről jött, olyan távolról hasított jelen tudatába, mint amilyet az éj befoghatatlan sötétjébe vágnak nagyobb csillagok. Végig kellett gondolja ki ő és mit akar ebben a testben. Nem mintha ő választotta volna, ahogy a szökés tényét sem. Ki akart onnan jutni. Olyan elemi erővel, olyan kétségbeesetten, és annyira régóta már, hogy az első adandó testet belakta.
Az első adandó test törékeny volt, fárdt és szőrtelen, nőiesség vagy férfiasság nélküli. Egy olyan tudat irányítása alatt, aki bár tudja, hogy pár napja van már csak hátra, mégsem bír szabadulni az elherdáltság gondolatától. Az a személy, az a tudat hasznos akar lenni. Azt akarja, hogy személye, tettei vagy szervei hasznára legyenek másnak. Szervdonor nem lehetett, könyvet nem volt miről írni, hagyatéka nem volt, amivel közvetve segíthetett volna másokat. Csak a teste volt és az a könyv, az a szakdolgozat.
Végül úgy döntött otthon akar meghalni. Aláírta a kórházi papírokat, melyben saját felelősségére hazamegy, és taxiba szállt. Szülei dolgoztak, mit sem sejtettek arról, hogy haldokló leányuk a reggeli nagyvizit után otthagyja a korházat és hazamegy. Legmerészebb álmaikban sem gondolták, hogy otthon első dolga lesz, hogy felvonszolja elgyötört testét egykori szobájába. Félretolja a papírdobozokat. és sűrűn megállva, leülve, erősen kapkodva a levegőt alakít ki egy tágas üres teret a poros egykori leányszobában. a tetőterek sajátos fülledsége miatt és a felkavarodó portól köhögőrohamokat kapott. Végül a gyerekkori frétáival felrajzolta a könyvben talált ábrát. Meggyújtotta a mécseseket és levetközött. Beölkt az ábra közepébe. A padló hideg és kemény volt. Egy kis éles késsel, az ábrának megfelelően vágta meg mindkét tenyerét. A leírás szerint ezzel rituálisan átmetszi az életét jelentő vonalakat a tenyerén, így biztosítva helyet az angyalnak.
Fájt és erősen vérzett. Elmosolyodott a gondolatra, hogy elvérezhet, vagy elfertőződhet. Halni jöttem ide. - gondolta. Hanyatt feküdt az ábra közepén és kántálni kezdte a könyvben leírt hívást. Hívta az angyalt, hogy öltsön benne testet. Jézus nevében, az isten nevéban és mind az anygalok segítségével jöjjön és töltse ki. Jöjjön és munkálkodjon az ő testét használva hídként a mennyei akarat és a gyarló emberi lét között. Kezéből a vér lassan tócsába gyűlt a karja alatt. Szemét behunyta és egyre gyengülve kántálta újra és újra a szöveget.

Lassan kifakultak fizikai érzései. nem nyomta a padló többé, nem fázott, nem sajogtak a tenyerén ejtett vágások, nem ragadt a karja a kihülő vérbe, nem görcsölt be a lába a mozdulatlanságtól, nem érezte a mécsesek illatát, nem érezte a füst szagát. Érezte ahogy a felrajzolt vonalakon átsüt valami forróság. Látta a felnyíló réseket, az azon átömlő mérges füstöket, lobogó féynt és áthallatszó sikoltásokat. Morgó fenyegető hörgést és elhaló és fellobbanó fájdalmas nyögéseket, őrületet és tombolást. Végül meglátta őt. Az angyalt, magát a ragyogást. Ott állt felette, szárnyai kitárva, testén a vér, mint rászárdt páncél, karjai felszabdalva, szárnyai csonkán meredve az ég felé. Egyetlen szeme kivájva, helyén a tátongó űr nézett le rá.
A lény föléhajolt. Embertelen arca száj nélküli, vak szemgödréből alvadt testnedvek száraz maradványai peregtek a lány arcára.
Az egész egyetlen perc volt csupán. A lény kivárta a megfelelő pillanatot. mevárta, míg a lány élet és halál közé sodródik és akkor elkapta a lelket. Kinyúlt és hosszú ujjaji közé vette mint apró madarat. A test ott lüktetett haldokolva a lába mellett. Ő pedig a finoman óvott verdeső lélekkel a kezében, mint koporsóba feküdt a magárahagyott testbe. A fények kihúnytak, a padlásszoba újra a poros régi kacattár lett, ami reggel volt. A mécsesek kiégtek, a krétajelek elkenődtek. A sovány lány feltápászkodott, lassan felöltözött és kiment a napfényre a ház elé. Bántotta a szemét az erős napfény, de belenézett.

Az ellobbanó tűz angyala

A haja továbbra sem nőtt. Hosszúujjú ruhákban kezdett járni, amelyek légiessé tették. Nem tudott egy grammot sem felszedni a csontossá aszalódott sovány testre. A fiatal nő, aki volt, annyira megszokta, hogy a teste nem bírja megemészteni az ételt, hogy egészen elfelejtette élvezni az ízeket. Sosem gondolta, hogy a befogadó test állapota ennyire meghatározó. Próbálgatta az ízeket, az ételeket, de nem talált nagy különbséget közöttük. Mindegy volt, és így nem túl érdekes.
A nap sárgára színezte a nappalit. A világos hajópadló és a nyersszínű textilek halvány ragyogást kaptak tőle. Ő a nagy tükör előtt állt és nézegette az ajándék testet. Pont úgy, mint minden reggel. Az arccsontja élesen kirajzolódott, okos sötét szemeit folytonos árnyékba vonta sűrű szempillája. Orra jellegtelen volt, szája vékony. Teste alig mutatott nemi jelleget. Mellei laposak, combjai vékonyak voltak. Szinte semmi szőr nem nőtt rajta. Saját eredeti formájára gondolt. és ott a nappaliban a tükör előtt kibontotta szárnyait. A bőre erezetén áttűnő fény megsokszorozódott a tükörben. A naplemente fényei töltötték be a szobát, szárnyai elúszó lángjai betöltötték a teret. Egyetlen hatalmas szeme fürkészőn járta be saját tükörképét. Hasonlítunk - gondolta. Te is csak megfigyeltél, te is csak láttál. Én alkottam azt amit néznek. Én alkottam az elmúlás szépségét, az alkony fényeit, a kihúnyó gyertya utolsó lobbanását, az elszenderülő soha újra fel nem ébreszthető parazsat a tábortüzekben. Ezért adhattad magad nekem, mert kihúnyó szépséged hasonlatos ehhez. Emlékszem ahogy belegyönyörödtél az őszi parkba a kórház előtt. ahogy letántorogtál és kuporogva ültél a padon, miközben az ezerszínű levelek sűrűn hulltak alá körülötted. Azt gondoltad lassú hideg tűz ez. Hogy a fákról lebbenő levelek, mint megannyi lángnyel hal el a földön. Utolsó sugarai ezek a nyár tüzének. Ezt gondoltad. Én vagyok az utolsó sugár, kicsim. Köszönöm a menekülés egyetlen esélyét. Méltó vagy, hogy testedben hordozz és én hűen ápolom földi életed emlékeit.
Visszalakult emberi formába. ismét a fakó sovány nő állt a tükör előtt, pihés fejbőre glóriát vont arca köré. Aprót biccentett és felöltözött. Felkapta a kocsikulcsot és határozott léptekkel elindult kifelé.
Együnk ma pirosat - gondolta, és érezte, ahogy a haj lassan növésnek indul a fején.

Mr Smith érkezése

A küszöbön ült. Sárgarépát pucolt. Sok sárgarépát. A koraősz kellemesen bizsergető szellői vették erejét a napsütésnek. A föld illata ott ült a kezén. A sárgarépák harsogó szine étvágygerjesztően világított a sötét kerámiatálban. Hallotta a kertkapu nyikorgását és érezte a közeledő embert. Miközben felemelte tekintetét a répákról a kerti ösvényre, kézfejével simította el rakoncátlan tincsét a szeme elől.
A közeledő férfi magas volt és vékony. Keretnélküli szemüveget viselt és kigombolt bőrmellényt egy bőujjú fehér ingen. Kis mosoly jelent meg az arcán mikor tekintetük találkozott.
A répák végiggurultak a kövön. A kés csengve ért földet. A felállás lendülete túlnött a testén és kinyújtózott az ég felé. Szemei kikerekedtek majd összeszűkültek ahogy felismerte a nyugodt léptekkel közeledő férfit. Hiába annyi év magány, hiába annyi fájdalmas út a pokolban, és hiába e test minden emléke, ami védőn burkolná be valódi alakját. A hierarchia, a tiszteletadás kötelessége és a magafajtával való találkozás mindenkori boldogsága könnyedén túllépett esendő emberi testének reflexein.

Bele sem gondolva húzta ki magát álltában. Mire a férfi odaért elé, ő már teljes szárnyfesztávolságát kibontva, vörös-narancs ragyogásba vonva, karjait kitárva üdvözölte őt. Hangja, aminek színével ölni képes, a finom erezet a bőrén, ami felhasadva ezernyi mérges tövist enged munkálkodni, most mind barátságos formájukat mutatták a közeledő felé. Egyetlen hatalmas szeme félig lehúnyva várta a találkozást.
A férfi térdre ereszkedett miközben emberi testét úgy olvasztotta magába valódi alakja, ahogy sár önt el egy falut. Síma, üvegszerü felszín alatt, szivárványos olaj derengés maradt. Szárnyai mint megannyi törékeny hártyavékony üveglap rétegződött egymásra. Tollaknak még imitálva sem volt nyoma. Inkább voltak ezek elmozduló kőlemezek, vakító kristályok és csillámpala. Hangja érces és kemény volt mikor tisztelettel kimondta a nevét.

Egy perc sem volt a két ősöreg lény találkozása. A répák újra a tálban várták sorsukat. A kés újra a kezében mozgott, a mellényes férfi előtte guggolt. Fejük még véletlenül sem volt egyvonalban.
-Megnyugtató, hogy kívül vagy te is.
-Isten szándéka szerint.
-Hetek óta éreztem az erőd a csontjaimban, éreztem a jelenléted minden lélegzetvételben. Szeretném, ha tudnád, hogy hűségem örök.
-Ahhoz légy hű, aki állandó, folytonos szeretet. Én éppúgy egy kalapács vagyok csak, ahogy te véső.
-Nem úgy vannak idekint a dolgok, ahogy rég. Ma már nem ismeri Isten arcát az Ember. Fikció csupán, mint a mesék amiket oktatásukra, ébresztésükre eszeltünk ki. És valódi alakunk rettegést és őrületet kelt bennük béke és bizonyosság helyett. Felállt és a répákkal teli tállal bement a konyhába. A másik pár lépéssel mögötte, majd a pult tövébe, hátát a pult falának vetve leült és megvárta míg a répa mosás után ő szólal meg elsőként.
-Ugyanazt képviselem ma is, mint mindig is tettem.
-Tested halandó, uram.
-A feladatom pedig halhatatlan.
-Ő - nézett fel egyetlen pillanatra - nincs jelen, se templomban, sem a szívekben, uram. magára hagyta a világot. Megrendültségének nem engedett utat. Arca átváltozott valódi formájává és egyetlen pupillanélküli szemén át behajoltak a csillagok. A másik egy röpke pillanatig viselte el csupán, aztán emberi testének tekintetét elkapva megadón lehajtotta a fejét. Az arc visszalakult azé a nőé akinek testében élt. Hangja azomban semmit nem veszetett jellegzetes színéből és fenyegető rezonanciájából:
-A feladatom ugyanaz, ha jelenvan az Úr, ha nincs.

intermezzo egy másik univerzumból

Berger feltápászkodott a vetetlen ágyból. Odatámolygott a teraszajtóhoz. Közben a konyhapultról magához vette a kávésbögrét. Még mindig reszketett a gyomra, a térde, és még mindig rekedt volt a hangja.
Valójában még sosem ugrott védőháló nélkül. Még sosem volt valóban a családja árnyéka nélkül. A pénz, a hatalom, a kapcsolatok és a kötelesség édes-keserű hálója most először nem ölelte körül. Mindig vágyott erre. Azt hitte évekig, hogy harcol is érte. Aztán mikor valóban dönteni kellett, ő a családot, ezt a hálót választotta mindig. Tette a dolgát, mint akinek semmi más választása soha nem is volt. A kötelesség a vérében élt mint egy vírus. A tehetsége itt éppúgy hasznos volt, mintha nyomozó vagy zenész lett volna. A tehetség platformfüggetlen. Mégis...
A kávé megégette a száját, a nyitott teraszajtón belopódzó levegő hideg tenyérként simított végi a combjain. A hifi távirányítója a keze ügyében, hivogatón árválkodott az ablakpárkányon. Két gombnyomás. Bármi is volt az utolsó amit Bluemo hallgatott pont jó lesz nekem most - gondolta Berger, és maga mögé pittyentett a távirányítóval.

Az első három hang után elmosolyodott.
Valóban csodát várt. Nem úgy és nem azt, ami a dalban szólt, de csodát. Csodák pedig nincsenek, hallotta az emlékeiben az apja hangját, kemény munka és kitartás van csak.
Berger leült a parkettára, a könnyű függüny hol elétárta hol eltakarta a kertet amit Jerome épített évekkel ezelőtt Bluemonak. Ne félj, mondta egyszer Lucynek, ami te vagy, vagy ami én vagyok, az maga a csoda. Olyan egyedi, olyan megismételhetetlen, olyan különleges, amit más talán felfogni sem képes. Higyj ebben - mondta teljes meggyőződéssel Lucynek azon a régesrégi reggelen - mert ha hiszel benne, ha tudod, hogy tudsz valamit amit a többek nem, az erőt és magabiztosságot fog adni amikor minden fal leomlik és talaj sem marad a lábad alatt. Vedd számba mindazt amit tudsz, amit tudhatsz, a lehetőségeket amik benned rejlenek, és fordulj afelé ami a legkedvesebb ezek közül.

A kévé lassan ihatóvá hült, Cohen tovább énekelte a cukormázas trubadúri dalokat, Berger pedig megértette, hogy ha ő nem lép amikor a sürgetés a gyomrába mar, amikor a helyzet már elviselhetetlen a számára, akkor lép a sors helyette. Ahogy most is tette. Jön a jóisten, vagy az élet maga, és átrendezi a díszleteket. Mindenki jobban járna, ha nem várta volna ki ezt a végső rendezőelvet, de most is, mint már annyiszor megvárta. És tessék. Most itt áll kitagadva egy fillér és állás nélkül. De mindez egy nagyszerű pillanat új alapokra helyezni az életét, és új, talán élhetőbb szabályok lefektetésére. Most úgy alakíthatja ki az életét ahogy akarja. Csak rajta múlik kivételesen és csak ő maga számít ezúttal. Berger felpattant és kihúzta magát. A 12 éves sorbon egyetemi póló alól kivillant a hasa. Azok voltak legboldogabb évei. Letette az üres kávéscsészét és felvette a pulton hagyott szemüvegét.
-Ezek lesznek a legjobb éveim. - mondta a szélnek. - Víz vagyok, nincs ami utamat állhatná.

Nem az a tűz

Hetek teltek el mire rászánta magát és kipakolta az összes bútort a házból. Aprólékosan kiporszívozta az összes szegletet. Szépen felragasztotta a védőfóliákat és komótosan kifestette a földszint helységeit. A bútorokat eközben felmelegítette a Nap. Kint aludt a matracon a kertben a kísérteties körvonalú bútorcsoport mellett. Rezzenéstelenül lesték a csillagok, mit végez egyetlen hétvége alatt. Reggel aztán módszeresen végignézte az összes tárgyat. Kiborogatta fiókokat és felbontotta a leragasztott papírdobozokat. Végül mindabból amit értéktelennek vélt és azokból a tárgyakból amire nem emlékezett nagy tűzet rakott a garázsbeállón.
A tűz kicsiben nem zavarta. Ez az embermagas sugárzó lobogás azonban olyan emlékeket hozott felszínre benne, amiket sokkal szívesebben hagyott volna hátra. Reszketve vetette hátát a garázsajtónak. Kezében a locsolócső élettelenül lógott. A lángok táncoltak, biztonságos távolságban minden gyúlékonytól. Mégis...

A tűz csak a kapuban égett, amikor bevonultak. Többen voltak a sorban mint gondolta. Sokat ismert közülük, és sokakakt nem. Most is, mint mindig hierarchikus rendbe szerveződtek. Megtartották helyüket, rangjukat a csoportban, és eszerint kerültek hátra vagy előre a menetben. A közös bennük a döntésük volt csupán. Semmi más.
Azt hitték tűzzel büntetik majd őket, ahogy meg van írva, az idők végezetéig. De a magas tűzoszlopok elmaradtak mögöttük. Egyesével kapták meg kiszabott büntetésükt. Sokkal kegyetlenebbet, sokkal húsukba vágóbbat, mint amit a tűz fizikai fájdalma jelenthetett volna.

Átsöpört rajta a bebörtönzés minden fájdalma és berogyó térdekkel lecsúszott a garázsajtó tövébe. Megacélozta magát és felemelte a csövet. Ez nem az a tűz, mondta magának, Ez nem az a tűz. Majd lassan elfordította a locsolócső fején a kapcsolót.

Tetőterek

Felment végül a padlásra. Hosszas rángatás után kinyitotta az egyetlen ablakot, és a párkányra tenyerelve messze kihajolt a kert fölé. A nyári ég makulátlan kékje vakította a szemét, a kert hemzsegős zöldje nyugtatta. A napernyő napszítta rózsaszínje behúzódott az öreg diófa alá. A macska kéjesen nyúlt végig a kapu előtti forró kövön.
A padláson lassan rajzottak a porszemek. A hajópadló erezete ismerős volt. A felhalmozott ruhászsákok mint megannyi tetem hevertek egymáson a távolabbi sarokban. A törött hintaszék poross szürkeségében is hívogató volt. Az egérrágta iskolai füzetek és régi bakelitlemezek gondosan stócbakötve várták a pusztulást.
Összeszedte az emlékek hagyta kis szorongást a gyomrában, és megadó mosollyal az arcán belerogyott a hintaszékbe. A törött karfa lecsattant a földre, de a ringatást ez nem akasztotta meg. Lassan eltünt a padlás, és a helyén az egykori fényespadlójú gyerekszoba vált láthatóvá. A sarokban a hintaszékkel. A polcon a babák és gyerekkönyvek. Az íróasztal az ablak alatt. Az anyja felhozta a napon megszáradt pólókat és morogva pakolta be a szekrényébe.

Sokkal később egy másik tetőtérben, egy másik hajópadlón egy magabiztos felnőtt rajzolta fel a jeleket, és feküdt be a pentagrammába. Vékony, összefonnyadt testét meztelenül adva át, pihés, megkopaszodott koponyáját finoman engedve a hajópadló szálkás felszínére. A tűkkel széteső vénái után, végül a koponyáján találtak megfelelő fogást. A két műtét és végül az elhúzódó kemoterápia befejezte a hosszú és orvosokkal aprólékosan megfigyelt és dokumantált haldoklását. Mikor végre azon a távoli padláson felfestette pár lendületes vonallal a jeleket, végleg elszánta magát.
A régi, boszorkányhistóriákat elemző szakdolgozat, évtizedek óta pihent az egyetemi könyvtárban, mikor egy leselejtezést követően a kis antikvárium polcára került. A kórháza Bob hozta be, a szociális munkás, akinek a halállal való megbarátkozásuk volt a feladata, de csendben és láthatatlanul hitet akart ébreszteni a haldoklókban. Hitet a túlvilágban. A boszorkányos kis füzetet azért vette meg, hogy nehogy olyan kezébe kerüljön aki kipróbálja. Ha Mrs Megan nem lett volna olyan rosszul, és Bob nem olyan kedves és tartja meg a roham végéig, talán nem is mocsokolta volna be a kabátját, és nem veszi le, és akkor, akkor talán nem pottyant volna ki belőle Apollonia Hermann Smith szakdolgozata.

A hintaszék jobban nyikorgott, mint emlékeiben. A padlás poros volt, de menthető. Feltápászkodott és lassan ledöcögött a lépcsőn. az alső fokra leült és hagyta magát reszketni a meghatottságtól. A padlásablakon beömlő fény, olyan volt mint régen.

must see

Idézetek

Maxine: Uraim, volt idő, amikor az ebben a teremben jelenlévők mindegyike a nadrágjába csinált.

Vincent: Szeretem, hogy erős vagy.
Carole: Tudom. Mindenki szereti, mert az erősek sosem kérnek semmit.

Etetés

Látod lemegy a nap
Különböző nagyvadak
Mennek bele az éjszakába
Megenni aki árva

Van aki nőt eszik
A diszkóban szétszedik
És a maradványait
Elviszik szobára

De van aki a testből kipiszkálja a lelket
A húst kutyáknak dobja mert nem is az kellett
Nylonzacskóba viszi a szívet
Le a pokolba ott meg jó pénz fizet
Az éjszakai munka,
pedig titokban ő is tudja,hogy
A bukott angyalok etetése tilos

És sápadtan feljön a nap
A megszomorítottak
Sőt a megalázottak is
Szép ruhába bújnak

Kiskosztüm vagy öltöny
Mindegy csak ne csöpögjön
A véred a kőre a
Munkahelyi miliőbe

Hivat a főnök: -Mi van veled?
-Semmi csak a szívem beteg
Illetve mintha nem is lenne

Ismeri a tüneteket
Vele is csak ez lehetett
Valamikor régen ,és mondja is szépen:
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám a sűrűjében


ne nézz oda, csak hallgasd:

Erődemonstráció I.

Pár nap múlva, mikor már fényesre járta a konyhakövet, mikor a kertben rendszeresen napozó macska befeküdt a nyitva hagyott bejárati ajtó útjába. Akkor felszerelkezve a metszőollóval elindult a kert végébe. Tudta, hogy hosszú lesz az út. Azzal is tisztában volt, hogy több sérülést fog szerezni mint amennyit előre elgondol. De azt is biztosan tudta, hogy a kert úgy nem maradhat, ahogy van. A kert hatalmas. Az idő végtelen. A növények szívósságához pedig nem hasonlítható semmi az univerzumban. Emlékezett a rózsák illatára, a föld nedves ragacsosságára és a tövisek kesztyűn is átmaró céltudatosságára. Most határt kell adjon a pöffeszkedésnek és mindent elborító tobzódásnak. Nem azért, hogy a kert úgy nézzen ki, mint amit úgymond gondoznak. nem. Azért, hogy megmutassa, hogy az ő akarata erősebb.

17 nap kellett hozzá. 17 korareggeltől napnyugtáig végigdolgozott, elszánt, meggyötört és vérpettyes nap. A metszőolló csak a kezdet volt. Pár napra rá előkerült a kisbalta majd a fejsze is. Elszánt volt és céltudatos, mint a rózsák. Végül kiseperte a megtisztított területet, felásta, eldöngölte és a garázs hátának támasztott deszkákkal borította le. Kivitte a teraszról a fonott kertibútorokat. A gyepre állítva slaggal mosta le. Majd nagy gonddal beállította őket a megtisztított területre. A rózsák visszaszorultak immár a lugasra, hogy annak segítségével átláthatatlan sűrűségű fallként, mint jurta boruljanak a kerti bútorok fölé.

Pillanat

Valahol

lennie kell egy ajtónak, ami levisz a pincébe. Hosszan járkált a házban. Gondosan kikerülte az egyen szürkévé porosodott bútorokat. Saját lábnyomába lépett az emeletre vivő lépcsőn és nem csukta kilincsre sem az ajtókat. A falon maradt néhány képről úgy néztek rá hajdan volt emberek, mint behúzott függöny mögött leskelődő szomszédok. A por jótékonyan takarta vonásaikat. Csak a figyelem tört utat magának a por alól, vagy éppen be, alá. A garázsba nem állt be többé. A dobozokat egy gereblyével piszkálta csak meg, azon a nagyon bátor szombat reggelen, mikor átvette a ház kulcsait. Felnyitotta az ajtót, határozott léptekkel odament, és az emberölésre már bizonyítottan alkalmas eszközzel feltépte a legfelső málló tetejét. A kifolyó sárgult fényképek, és fél karjával szinte inrtegető horgolt baba azonban visszaretentette. Lassan hátrált ki a garázsból. Szemét le sem véve a kiontott belü dobozról letámasztotta a gereblyét, és lecsukta a garázsajtót. A pince kell, mondta magának a mosogató felett görnyedve. Az egyetlen kávéscsésze már rég tiszta volt. Keze mégis, meditatívan kőrözött rajta a habos sziveccsal. A pince jó lesz. Oda soha nem ment le senki.

Mégis

beállt a garázsba. Ugyanoda, a második helyre balról. Amire olyan könnyen rá lehetett fordulni. A garázsajtón át beeső fény kemény volt, mikor végre kiszállt a kocsiból. Az autó új szagát még nem rontotta el az illatosító. A garázs benzinnel keveredő széndioxidját még nem keverte fel eléggé a nyitva maradt garázsajtón beömlő nyári levegő. A garázs hűvöse jólesett, de a sarkokban kuporgó emlékek kioltották a jóérzést. Gondosan kikerülte az évek óta ott pihenő papírdobozokat és utazótáskákat. Kisietett a vakító fehérbe, és gondosan bezérta a lassan leboruló garázsajtót. A vékony járda a szúrós díszbokrok és betörtüvegü kerti lámpák között vitte el a foghíjas lépcsőig. Sokáig ült ott. Mezítelen lábát a levendulák elé nyújtotta és elképzelte ahogy kiszáradt sünre emlékeztető fakószínű bokor lassan rámászik, és kéjesen ráül a lábfejére. Mint szoknyáját pisiléshez megemelő barokk hölgy. Amikor megérezte a kő hidegét felállt. Komótosan lebattyogott a kis sétányos a garázsig. Oda sem figyelve nyitotta fel a mállófestékő ajtót, és olyan könnyedén gördült ki, mint aki azóta is naponta itt parkol. Hazafele bekapcsolta az autorádiót és egy pirosnál begépelte az üzenetet. A következő pirosnál pedig elküldte: Rendben. Megveszem.